Büszke vagyok rá, és roppant
szerencsésnek mondhatom magam, hogy falusi tacskó lehetek.
Na ne arra a szegény falusi
keverék tacskó fajtára gondoljatok, aki neadjisten láncra kötve tengeti
mindennapjait az ólja előtt loncsos bundával egy ütött-kopott lábosnyi másnapos víz
mellett…
Én a falusi kutya alatt azt
értem, hogy
- van egy k*va nagy füves birodalmam, ahol szabadon őrködhetek
- ha
kedvem van (és általában gyakran van ilyen kedvem), akkor a kanapén henyélek a
házban
- és (majdnem) minden nap nagyokat sétálok a faluban vagy a falu körül.
Falusi eb lévén csak hallomásból ismerem a
kutyafuttató kifejezést. Elképzelni se tudom, hogy mi az. Csak annyit tudok,
hogy a városban van, és közel sem lehet olyan vicces hely, mint példuál az utcánk
végén lévő nagy rét.
Az ÉN rétem.
Ez az ÉN kutyafuttatóm!
Nem kellenek bele játékok
vagy kutyamászókák, még botot se kell nekem dobálni.
Itt szimatolni kell!
És nyuszit
kergetni!
És kiugrasztani a fácánt a bokorból!
Nincs ennél nagyobb boldogság!
(Esetleg két mázsa kockasajt...)
Tegnap szalmabálákat is
találtunk a réten. Tudjátok ti, hogy ezek a bálák milyen izgalmasak?! Lelkiismeretesen
az összeset körbeszimatoltuk Boci csatlósommal:
elölről,…
… hátulról,…
… sőt még a bálák között is végigporszívóztunk!
És amint láthatjátok marha sok bála volt, és mi mindet
végigszimatoltuk!
Úgy elfáradtunk, hogy a séta végére Boci csak lógó
nyelvvel kullogott.
Megnyerte volna a Kinek van a leghosszabb nyelve
versenyt!
Hát ezt nevezem én falusi kutyafuttatónak!
No comments:
Post a Comment