Először is szeretnék panaszt tenni a gazdámra. Múlt pénteken volt a szülinapom, egész hétvégén csavarogtunk, a gazdámnak pedig csak szerdán jutott ideje arra, hogy megörökítse életem eseményeit! Hétfőn és kedden még sétálni se vitt el! Értem én, hogy sokat kell dolgozni, és abból lesz nekem cupákom és alutasakosom és sajtom, de a séta JÁR nekem!
Úgyhogy ma reggel megmondtam a gazdának, hogy ha ma este se visz el sétálni, akkor jelentkezek a TacskóSOS-hez mentett kutyának! Keresek egy ráérő gazdát!
És még szülinapi ajándékot se kaptam! Mert gazda azt mondta, hogy kövér vagyok, ezért nem vesz nekem sajtot vagy egyéb finomságot. Játékot se vett, mert vagy egymást öljük Bocival, vagy a kiselejtezett zoknik szétrágásával töltjük a napjainkat. (Az a legjobb játék: a frissen mosott, kiselejtezett zokni! Tökéletesen lehet tépni, rágni, darabokra szaggatni, a darabokat pedig megenni!)
Azt mondta gazda, hogy a hétvégéi csavargás lesz az ajándékom, de ez gagyi szöveg, mert amúgy is mentünk volna kirándulni, gazda ugyanúgy szereti az erdőt, mint én…
A szülinapomra visszatérve: a harmadik évemet búcsúztattam el, ami kutyaévben számolva az alábbi táblázat szerint 32 évnek felel meg.
Úristen, már 32 éves vagyok! Az már középkorú!!! Hát ez borzasztó!
Most rossz kedvű lettem…
Muszáj ennem valami kedv-javítót! Mondjuk egy kis sajtot…
… Nem kaptam sajtot. Gazda azt mondta, hogy mortadella-méretű vagyok, és nincs sajt. Ettől nem lettem jobb kedvű…
De azért elmesélem a hétvégi csavargásaimat a gazdáimmal és Bocival, hű csatlósommal.
A tavasz kezdte bontogatni a szirmait, eső sem esett hétvégén, ez pedig csak egyet jelenthetett: irány az erdő!
Nem mentünk messzire, a közeli, gyakran látogatott Velencei-hegységbe mentünk. Szombaton három órát kutyagoltunk Sukoró felett az Angelika-forrás felé, ami nagy kedvencem. Vasárnap pedig két órás kört mentünk Pákozdról az ingókövek között.
Az Angelika-forrát nagyon szeretem, legutóbbi túránkon sajnos ki volt száradva, de most a sok hótól-esőtől nagyon jól fel volt duzzadva a kis patak. És akármilyen hűvös is volt, én bizony dagonyáztam benne! Még a hátam közepe is sáros lett!
Viszont Boci barátom nem egy vízikutya. Se sárkutya. Sőt ő különösen tisztaságmániás. Utálja, ha vizes a lába. Ha a kertben ásva földes lesz a patája, az nem zavarja, de a vizet és latyakot nagyon nem szereti. Gazdák először nem is tudták átcsalogatni a patakon. Hiába hívták, ugráltak előtte, én is hiába ugattam neki a túlpartról, nem volt hajlandó a dagonyába lépni. Gazda végül felvette, és átfuvarozta a rettentő veszélyes patakon.
Még néhányszor megpróbáltuk Bocit a patakon áttessékelni, a végén a keskenyebb részeknél már át mert ugrani a túlpartra, de a sár közelébe nem ment.
Bezzeg én!
Dagonyázás INDUL!!!
Tacskók a "vad" patakkal
Juhúú, locspocsolok a patak közepén!
Az Angelika-forrásnál volt egy tűzrakóhely. Még javában füstölt a benne hagyott parázs, amit az előttünk ott járó hülye emberek hagytak hátra. Gazdák nagyon kiakadtak rájuk, mert mi van, ha leég az egész erdő miattuk?! És mi van, ha pont akkor gyullad ki, mikor én éppen abban az erdőben sétálok?! A kis kurta lábaimmal hogyan szaladhatnék el?!
Felháborító, hogy ezek az emberfajták milyen hülyék!
Gazda eloltotta a parazsat, betemette földdel, én pedig körbepisiltem a körülötte lévő köveket, biztos, ami biztos.
Sajnos a séták közben állatot nem fogtunk, de Boci egyszer szagot fogott, és kilőtt a „vadon” felé.
Éppen letértünk a turistaútról, hogy egy közeli sziklás részen gazdák elfogyasszák a magukkal hozott csokitortát, amikor Boci elszaladt vadászni. Ilyenkor leborul nála a szürke köd, és gazdák hiába hívják, meg se hallja. Most is az egyik gazda szaladt utána, míg a másik gazda pórázra tett engem. Nem mintha én el akartam volna szaladni. Őriztem a tortát. A csokitortát ugyan nem szeretem, de azt hittem, hogy sajttorta… Szóval tortaőrzés közben csak egy magasabb sziklára ugrottam fel, és onnan követtem figyelemmel, ahogy gazda üldözte Bocit a susnyásban. Végül sikerült elkapnia, pórázra tette, és kellő hegyibeszédben részesítette a visszafelé kullogó csatlósomat.
Ennyi volt Boci nagy vadászata, most sem fogott semmit…
Dekkolok a sziklán: egyik szemem a tortán, másik a távolban kergetőző Bocin és gazdán
A kis kék a gazda, Boci beleolvadt a tájba
A nagy izgalom után gazdák megették a tortájukat, mi pedig szimatoltuk a sok állatszagot a környéken (Boci pórázon, nehogy megint rátörjön a vadászszenvedély).
Hirtelen hangokat hallottunk az erdőből! Gazda szerint csak madár volt, szerintem egy vucli! Vagy több vucli! Mindenesetre mi sorfalat alkottunk Bocival, és ütemes ugatásba kezdtünk a vuclik elzavarása végett. Visszhangzott a tacskóugatástól az egész erdő!
Kisidő múlva a vuclik elhallgattak, még egy darabig füleltünk, de biztosan megijedtek tőlünk, így nyugodtan folytathattuk az önfeledt szimatolást.
Másnap pedig egy adag jutalomfalattal indultunk kirándulni, hogy Boci tanulja a szófogadást. Mondtam neki, hogy csak mérsékelten fogadjon szót, hogy a falatosztás minél gyakoribb legyen. Mert ha ő kap falatot, akkor én is! Bár én nagyon szófogadó vagyok kaja nélkül is, de ami jár, az jár!
A Pandúr-kőnek nevezett nagy szikláknál sajnos nem tudtam hegymászó-tacskós képeket csináltatni magamról, mert idegen emberek voltak ott, de azért még született pár jó kép.
Akár vadásztacskó is lehetnék, már ha sajt lenne a préda...
Közös kép gazdákkal
Ezt a gazt gazda kedvéért tettem csak ide, mert azt mondta, hogy ez milyen szép. Szerintem semmi izgalmas nincs benne. Se nem ehető, se nem jószagú.
Amíg gazda a hóvirágok fényképezésével foglalkozott, én dagonyáztam a patakban!
