Nem mostani esemény, de ha már képek készültek a kirándulásunkról, közkinccsé teszem őket.
Még a fagyos idő beállta előtt, egy szép őszi napsütéses délután elmentünk gazdákkal Sukoró fölé sétálni egyet a Velencei-hegység füves lankáira. Magunkkal vittük a Mylo-havert és a gazdáját is.
Szegény Mylo-haver nagyon rosszul viseli a kocsikázást. Egész oda úton nyöszörgött, lihegett, kóválygott a hátsó ülésen, rám ült, összenyálazott, beleállt a lábaival az oldalamba. Én mindig nagyon ügyesen elfekszem, és hang nélkül szundikálok, de most a Mylo-haver engem se hagyott békén. Szegény gazdám alig tudta kordában tartani Mylot a hátsó ülésen.
A kínszenvedéses autóút végén megérkeztünk Sukoróra, ahol én már többször kirándultam. A kocsiból kiszállva rögtön ugatásba kezdtem, hogy minden helybeli tudja, hogy a félelmetes, mérges tacskó a körzetben van, senki se merészkedjen az utcára!
Aztán nekivágtunk az erdőnek! Vagyis bokrosnak, mert itt csak nagy rétek és bokrok vannak. És jó sok vadmalacka szag! Végig turistajelzésen mentünk, de alig-alig jártak arra mások, így szabadon nyargalászhattunk a Mylo-haverral. Kétszer találkoztunk lovasokkal, akik mellett szabadon kutyusok szaladgáltak. A lovak nagyon izgalmasak voltak, de én túl buta vagyok ahhoz, semhogy gazdák a közelükbe merjenek engedni.
Útközben láttuk a Gyapjaszsákot, ami fogalmam sincs, hogy mi, én csak egy bazi nagy követ láttam. Meg is jelöltem… Jártunk a kedvencemnél, az Angelika-forrásnál is, bár én a lentebbi szakaszát szeretem a forrásnak, ahol lehet a patakocskában dagonyázni.
Szegény Mylo-haver nem valami erdei túrakutya: már a legelején fennakadt a egy kiálló ágon. A hosszú farokszőre úgy beletekeredett a tüskés ágba, hogy alig bírták a gazdák kifejteni a bundáját. A hasa is jó trutymós lett a kirándulás végére, mehetett szegény fürödni.
Azért jót sétáltunk, kb. 3 órát kutyagoltunk. De nem voltam ám olyan fáradt, mint a lenti lógó nyelves képen látszik! Még sokkal többet is tudtam volna menni, ha nyuszikát vagy őzikét kell kergetni. De sajnos nem fogtunk semmit, csak szagmaradványokat találtunk. Illetve levadásztam egy darab állatbunda darabot, de gazdák nem engedték, hogy megegyem. Bármennyire ellenkeztem, kibányászták a számból.
Préda nélkül, de minden felesleges kutyaenergiát kisétálva értünk vissza a faluba.
Hazafelé már a Mylo-haver is elfáradt, sokkal nyugodtabban viselte a kocsikázást. Így én is tudtam alukálni.
Gyere Mylo-haver, vadásszunk vaddisznót.
Érzed Mylo-haver? Itt malacka szag van!
Gyere Mylo, itt tuti fogunk malacot!
Itt pedig nyuszika járt. Érzed, Mylo?
Öreganyó varr nekem bújózsákot. Az egy nagy pléd-barlang, amibe vígan bekuckózza magát a fázós kistacskó. De ez még titok, még nem is tudhatok róla… Hi-hi.
Szegény Mylo-haverral volt még egy közös utunk. De ez nem volt olyan vidám, mint a sukorói: állatorvosnál jártunk.
Gazdák már a bejáratnál rám rakták a szájkosaramat, hogy ne ugassak szét mindent. Igazából nem is szájkosár, hanem ugatásgátló szájzár. Azért ha nagyon akarok, így is tudok ám ugatni! És általában nagyon akarok…!
Szerencsére – gazdák szerencséjére – nem volt senki rajtunk kívül az állatdokinál, így rögtön feltessékeltek a kínzóasztalra. Az asszisztens ájuldozott egy kört az oltási könyvemen, hogy ivartalanított, sőt chipes, sőt végig beoltott kutya vagyok, milyen ritka az ilyen! Hát kívánom neki is, hogy a golyóit egy vacak chipre cserélje, a seggét pedig szurkálják tele, hogy a végén olyan lyukacsos legyen, mint a szita!
Szóval a kínzást egy bemelegítésnek szánt szem kinyomással kezdte a doki. Mert két napja nagyon csipásodik a bal szemem. Gazdák már otthon is mindenféle kamillateás zsepikkel szadiztak, és törölgették a szemem. De nem hagytam magam, azért is mindig újratermeltem a csipát. A doki összevissza forgatta és nyomogatta a szemem, de nem látott benne semmit. Tehát gazdák továbbra is csak törölgessék a csipát lelkesen, a tacskó pedig hadd szenvedjen! Ezért kár volt dokihoz jönni…
De a java csak a szemezés után jött: bűzmirigy kinyomás. A leggenyóbb dolog a golyózás után. Most nem fájt anyiraa, mert nem volt begyulladva, csak megtelt. De azért mégiscsak kellemetlen, ha a kutya seggében nyúlkál valaki. Bosszúból egy liter bűzcuccot odanyomtam a doki asztalára, hadd takarítson!
Nem értem, miért telik fel folyton a mirigyem. A múltkor még álmomban is kifolyt, amitől jó büdi lett a kanapé! Ezért is kellett dokihoz jönnöm, gazdák már megelégelték a mirigy túltengésemet.
A bűzmirigyezés után végzett velem a doki, megmenekültem! Nem is kaptam szurit!
A váróteremből lestem ugatás és nyüszítés mellett, hogy a Mylo-haver élve kikerül-e a doki karmai közül. Neki is volt bűzmirigyes gondja, sőt még szívzöreje is van, attól szokott minden séta elején hörögni és köhögni, mint egy nyugdíjas. (Bár igazából már nyugdíjaskorban van…) Végül ő is szerencsésen megmenekült, csak gyógyszer bogyókat kell ezentúl reggel és este ennie.
A sok közös Mylo-haveros élményről ennyit. Még úgyis sokat fogunk sétálni, kirándulni és egymásnál vendégeskedni ezután is.
Most megyek, zaklatom öreganyót, aki ma nem ment dolgozni, hogy helyette a Süti urat szórakoztassa.
Azt majdnem elfelejtettem, hogy már 10 kilós vagyok. Nem vagyok kövér, csak izmos és sűrű, és különben is növeszteni kell a télikabátot…!
