Tavaly a kisgazdi miatt kimaradt az éves rendes kutyás túránk, de idén már el tudtunk menni a Kutyával a
Bakonyba teljesítménytúra 15 km-es távját teljesíteni.
Az útvonal a szokásos Kislőd-Úrkút őskarszt-Kislőd körtúra volt, de már olyan rég jártunk erdőben, hogy nagy felüdülés volt ez a szokásos útvonal is.
A rajtról nem készült kép, mert olyan sokan voltak, és nekem olyan sokat kellett ugatnom, hogy nem értem rá fényképhez pózolni. Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy a regisztrációnál mi voltunk a leghangosabban üvöltő kutyák Boci csatlósommal. Az is igaz, hogy nem volt más tacskó rajtunk kívül, így versenytárs sem akadt ugatásban. Még két dalmata próbálkozott hangoskodni, de simán leugattuk őket. Volt még bamba doberman, fehér kis spicc (simán végigkutyagolta a távot szobakutya létére), kerge vizslák, németjuhászok és általában mindenféle kutyus. Utóbb megkérdezte a gazda, 110-130 induló volt, az kb. ugyanennyi kutyát is jelent. Az jó sok!
Na de sok a szöveg, induljunk is a túrára, mert hosszú az a 15 km!
Kicsit nehezményeztem, hogy a rajtnál nem volt jutifalat, valami indulókalóriát szívesen betoltam volna. Ám az első állomásnál már osztogatták a nénik a falatot, így a második állomásnál már előre is mentem, hátha akkor többet kapok:
"Ott a nagy fa alatt lehet a kaja, mindenki odamegy!"
"A főtacskó megérkezett, ide az összes kaját!"
"Hé kolléga, te láttad a jutifalatot?"
A jutifalat mellett minden állomáson volt víz is kihelyezve. A vége felé már ráfanyalodtunk, mert nagyon ki voltunk tikkadva, de az elején még húztuk miatta az orrunkat.
"Közös itatótál?! Hülyének nézel?! Én bele nem iszom más kutyanyálas vizébe!"
A saját itatótál az igazi. Ez csak Boci-nyálas. De azt otthon is megszoktam.
És csak kutyagoltunk...
... csak kutyagoltunk...
... csak kutyagoltunk...
Néha találkoztunk más résztvevőkkel, néhány kollégával, szimatolnivalóval...
Néha kaptunk egy-két falatot a gazditól, hogy bírjuk energiával.
Itt már közeledtünk az út feléhez, az őskarszti pihenőhöz, már utamba akadt néhány nagy szikla is. Lelkiismeretesen lepisiltem mindet az utánam érkező kollégák számára, nehogy eltévedjenek.
Az őskarsztnál megálltunk negyedórára falatozni kicsit.
"Most azonnal adj enni, mert éhen veszek!"
A pihenés nem tartott sokáig, mert gyomrom megtöltve unatkozni kezdtem. Hát elkezdtem szokás szerint őrködni. Mindent megugattam, ami három méternél közelebb merészkedett hozzánk. Egy kajla border collie-t meg is kergettem kicsit... Minek jött olyan közel!
Folytattuk utunkat, és idén sem maradhatott ki az erdőben készített kép a virágzó medvehagymákkal.
Sajnos éppen kollégák érkeztek mögöttünk, ezért nem lett olyan jó a kép, mert sürgősen szét kellett őket ugatnunk Bocival.
"Mindjárt megtámadom" nézés.
A túra végére már nagyon elfáradtunk, alig vonszoltuk magunkat. De derekasan kutyagoltunk, nem álltunk meg, nem méltatlankodtunk.
A célnál Boci rögtön levetette magát a hűvös fűbe, úgy kellett összelapátolni onnan.
Lemerült a tacskó-akksi.
Én még a célnál is lelkesen vártam a jutifalatot, de ott már nem kaptam...
"Hahó nénik, itt vagyok ám lent! Adjatok kaját! Kihúzom magam, hátha csak nem vettétek észre az alacsony kis testemet!"
Jutifalat akkor sem volt a célnál. Csak oklevél és kitűző.
De Bocikával olyan fáradtak voltunk, hogy nem volt erőnk a kitüntetéseinkkel pózolni, csak elnyúltunk az autó hátsó ülésén, és hazáig meg sem mozdultunk.
Otthon az alteregó-helyettes-tacskókat bíztam meg, hogy örökítsék meg az okleveleinket:
A bizonyíték, hogy 2016-ban is lelkiismeretesen teljesítettük az ország egyetlen hivatalos kutyás teljesítménytúráját.
Most legalább három napig aludni fogok.
Néha felkelek enni...
