Úgy kezdődött a mátrai négy napos kiruccanásunk, hogy gazda kitalálta: menjünk nyaralni Ausztriába! Azt már ismerem: sok hegy, felvonók, fogaskerekűek, kutyagolás egész nap… Viszont Boci csatlósom még csak éretlen kis tacskó (szó szerint): ő nem látott se hegyet, se kabinos felvonót, és még sosem aludt házon kívül. Ezért gazda amolyan bemelegítésnek szánta a mátrai kiruccanásunkat.
Az indulás reggelén gazdák azt se tudták, hogy hol áll a fejük, ezért elfelejtettek lefényképezni az összekészített cuccaimmal. Pedig nagyon szép halmot pakoltattam össze a gazdámmal magamnak és Bocinak:
- 2 db bújózsák otthonszaggal és kutyaszaggal feltöltve
- 8 db alutasakos (pulykás és csirkés az enyém, nyuszis és bárányos Bocié)
- fél zsák tacskótáp
- 2 doboz kockasajt
- snackbag jutalomfalattal feltöltve
- kutyakulacs vízzel feltöltve
- etetőtálak
- kakazacsi
- oltási könyvek és útlevél (sose lehet tudni…)
- hám és póráz
- autós beülő (ehhez gazda ragaszkodott, részemről a csupasz ülésen is szeretek utazni, főleg az anyósülésen)
- fogkefe kutyarágcsa (én nem szeretem, de Bocinak kellett… majd később elmesélem)
- lábtörlő rongy (ha „netán” összekoszolnánk magunk… ehhez se én ragaszkodtam)
Ennek a sok cuccnak egy külön hátizsák kellett! De mind elengedhetetlenül fontos a komfortérzetemnek!
Megpakolva elindultunk, és meg se álltunk a Mátráig! A két és fél órás utat simán átaludtuk, leszámítva a Mátrában kanyargó szerpentint, azt azért elég nehezen viseltem. Már azt hittem, hogy kidobom a rókabőrt. Vagyis a reggeli vajas kalácsot… De szerencsésen túléltük a hajtűkanyarokat, és izgatottan ugrottunk ki Boci barátommal Mátraszentistvánon az autóból.
Mátraszentistván egy kicsi, de helyes zsákfalu volt a Mátra hegyeinek ölelésében. Kicsi is, hegyek között is volt: tökéletesen visszhangzott az ugatásom, mindenki tudta, hogy megérkeztem, amint kiszálltam az autóból!
Az ugatásunktól valószínűleg minden állat rögtön átszaladt a Bükkbe, mert egész túránk alatt csak egy fél muflont láttunk… de erről majd később…
Szóval Mátraszentistván. Utunk az Ágasvár nevű hegyre vezető turistaúton kezdődött, itt alig, majd egyre jobban emelkedő ösvényen haladtunk felfelé. Egy erdős-virágos kis gerincen haladtunk…
Majd a sziklás, keményen emelkedő Szamár-kő után jutalmul egy kis kilátásban gyönyörködtünk… vagyis csak a gazdák, engem jobban érdekelt a snackbag:
Találtunk még egy nagy helyes sziklát is:
Az Ágasvár tetején megpihentünk ebédelni: otthonról hozott májas fasírtfélét kunyeráltunk Bocival. Találkoztunk néhány túrázóval is, a szokásos felállás volt: Boci cuki volt, és simogatták, én morogtam és ugattam…
Az Ágasvárról lefelé már könnyebb dolgunk volt, tacsifar-féken ereszkedtünk le egy turistaházig, majd egy kicsit eltévedve elértük a Csörgő-patak völgyét. Találó neve vantényleg csörög. A patakmeder tele van vulkáni kővel, köztük csordogál és zubog a víz.
Természetesen le kellett tesztelnem:
Boci barátom finnyás az ilyen vizes, piszkos dolgokhoz. Magától nem is ment volna bele. De gazda könyörtelen volt:
Ez a völgy egyébként nagyon izgalmas volt, mert többször is át kellett kelni a patakon, ami jó indok volt, hogy dagonyázzak egyet a vízben. Boci még véletlenül se ment bele a vízbe, egy naaagyon veszélyes helyen gazda szállította át a túlpartra… én a vízből segítettem az átkelést:
Utunkba akadt a Vándor-forrás is:
És találtunk egy zöld mohaszőnyeggel bevont sziklakupacot is:
Volt itt egykor malom és üveghuta is, de ezekből már nem sok maradt, engem nem is érdekelt. A patak izgalmasabb volt.
Később a völgyből kiérve hirtelen a helyi sípálya közepén találtuk magunkat:
Innen pedig már csak egy tacskóugrásra volt a település és az autónk.
Ezzel a túránkkal a mai nap még nem ért véget, visszaút a hülye kanyargós úton (most már nem zavart, mert vízszintesbe helyezkedtem, és aludtam), majd irány Parádsasvár, ahol a főhadiszállásunk volt.
Egy egész vendégházat kibéreltek nekünk a gazdák. Más opció úgy sem volt, mert se hotel-, se idegen-kompatibilisek nem vagyunk, a kutyaugatást kánonban pedig nem mindenki szereti.
Szóval Parádsasváron már vártak minket a szállásadóink, gazdák átvették a házat, mi pedig a kocsiban vártunk – nem türelmesen -, hogy mi is birtokba vegyük az új birodalmat.
Itt laktunk: panoramaapartman.hupont.hu
Naaagyon jó kis hely, ajánlani tudom minden kutyaismerősöm gazdájának! A tulajok fiatalok és rendesek, de nem sok vizet zavarnak, mert máshol laknak. Viszont nagy kutyások, ezért ők is természetesnek vették, hogy mi tacskók a lakásban fogunk garázdálkodni. És a legtöbb más szálláshellyel ellentétben nem kellett külön kutyadíjat fizetnünk, mi kutyusok ingyen nyaraltunk!
Elmesélte Nóri, a szállásadónk, hogy előttünk már lakott itt egy kuvasz is, hoztak kis yorkit, aki sajnos egy kicsit megrágta a fabútorokat… de természetesen mi nagyon szófogadó, jó kiskutyák voltunk, nem csináltunk ilyet. Egyszer Boci az ágyban fekve egy pillanatra fogai közé vette az ágy végét… na akkor tette őt gazda a szőnyegre, és tömte tele a száját a fent említett kutya-fogkefével (a többi napon Boci olyan fáradt volt, hogy nem volt kedve bútort enni).
Amúgy mi rendes, szófogadó kutyusok voltunk, nem akartunk se szomszédolni, se világgá menni. Csak világgá kürtölni, hogy ott vagyunk. Az ugatásunk ismét visszhangzott a hegyeken, tuti a Kékestetőn is hallották!
A Kékes tornyára egyébként ráláttunk az udvarból és a házból, körben hegyek, nagyon szép volt.
A kertben volt egyébként grillező hely, fedett pergola székekkel, hintaágy (nagyon hangulatos volt, bújózsákon ülve hintáztunk benne, hogy ne legyen szőrös), egy fatüzelésű szauna és egy dézsafürdő.
A gyengébbek kedvéért a szauna egy nagyon forró kisház, izzadni mennek bele az emberek, mert ők nem tudnak lihegni. Amúgy kutyáknak nem ajánlott. Részemről az üvegajtóban állva ugattam a gazdának, hogy ő is jöjjön ki gyorsan, mert elolvad!
A dézsafürdő pedig egy nagy fűthető faüst volt, szerintem a gazdák megfőzésére alkalmazták. Szerintem szintén nagyon veszélyes volt, nem mentem a közelébe, csak egyszer felnéztem a létráján a gazdákhoz, hogy elég puhára főttek-e. Még éltek, ezért megnyugodva elbaktattam alukálni.
Gazdák kaptak ajándékba egy üveg bort is a szállásadóktól, amit a dézsában iszogattak meg otthonról hozott sajtos tallér kíséretében. A lényeg itt a sajtos tallér, mert azt én is nagyon szeretem!
Boci és a kert:
Boci pózol:
Így henyéltem két túrázás között:
Itt éppen tervezem a másnapi túránkat, csak a gazda belevakuzott a szemembe:
Esténként szalonnát, virslit és grillsajtot sütöttünk. Nekem a sajt tetszett a legjobban: finom, olvasztott, lágy SAJT!
Második napi túránk a Kékestetőre vezetett. Mátraházáig kocsikáztunk, onnan gyalogoltunk fel a Kékesre, majd egy körtúrával visszaértünk Mátraházára.
A felfelé út nem volt túl megerőltető, enyhe emelkedőn kényelmesen kaptattunk fel a hegytetőre nagyon szép bükkerdőn keresztül. Egy kidőlt fán óriástaplókat is láttunk. A kép nem optikai csalódás: tényleg ÓRIÁS taplók voltak!
A jól megérdemelt pihi a Kékes tetején:
Kicsit üldögéltünk az Északi-sípálya tetején, majd elindultunk lefelé, hogy megkerüljük a hegyet. Megint szép bükkösben haladtunk, találtunk nagy sziklákat is:
Egy nagyon szép hegygerincen ereszkedtünk a mélybe, majd elértük a Petőfi-forrást:
Ez táplálja a Pisztrángos-tónak nevezett kis vízgyűjtőt, ami inkább béka nevelde, nem pisztrángos, de azért hangulatos volt. A tavacska túloldalán egy nagy új pihenőhely is állt, itt ettük meg az ebédünket. Vagyis koldultam sajtot és tonhalat.
Továbbhaladva sok kis éren és patakon kellett átkelnünk, a végére Boci csatlósom egészen elsajátította a köveken szökellés tudományát. A vízbe továbbra sem volt hajlandó beledugni még a körme hegyét sem.
A déli sípálya alján leereszkedve ért véget a túránk, innen már csak az autóig kellett elmásznom. Mondanom sem kell, hogy este nem kellett altatni.
Harmadik napi túránk Parádfürdőről indult az Ilona-vízeséshez. Sétáltunk egyet a településen, hogy megnézzük a hotelként működő kastélyszerűséget, és a hozzá tartozó parkot. Nem volt akkora látványosság, mint hirdették, de bemelegítésnek jó volt.
Egy pár kilométeres aszfaltozott gesztenyefasoros úton kellett volna eljutnunk az erdőbe és a vízeséshez, de mivel inkább az erdőben akartunk sétálni, nem az aszfalton, a többi túrázóhoz hasonlóan autóval mentünk el az út végéig. Jól is tettük, mert eleredt az eső. Az autóban vártuk, hogy elálljon a nyári záporszerű eső. Ennek az esőnek még lesz később jelentősége…
Ahogy vártuk a kocsiban az eső végét, mögöttünk valaki majdnem fejre állt az autójával az árokban. Becsúszott a fél autó a nagy vízmosásba. A gazdám ment segíteni, majd ki is húztuk a mi autónkkal az ő autóját. Mi kutyusok persze nem szállhattunk ki, pedig tuti egy perc alatt kiugattam volna az autót az árokból. Vagy kiásom. De így csak a hátsó ülésről ugattunk, hogy Húzd ki gazda!
Az eső elállt, az autót megmentettük, indulhattunk túrázni. Rögtön a parkoló mellett volt egy ivókút, ahol állítólag szuper egészséges parádi vizet lehetett inni. Nekem megfelelt a pocsolya és a patak is…
Mert patakból volt bőven! Egy kis sár is lett eső után, de az erdő avarjában már észre sem vettük. Indultunk megkeresni az Ilona-vízesést. Ami az országunk egyik legnagyobbja. A cicavízióban láttam. Híres még a Szalajka-vízesés – ott már jártam kétszer is; és a lillafüredi vízesés – oda még el kell mennem, még meg sem születtem, mikor gazdák arra jártak.
Szóval az Ilona-vízesés. Nem egy Niagara, a sok elé dőlt fától nem is igazán lehet megközelíteni, az esős idő ellenére sem zubogott annyira, inkább csak csordogált… de azért szép volt. A fatörzs-akadálytól nem tudtam aláállni és pózolni, de azért megmutatom, hogy milyen volt:
A gazdáimat ismerve előre tudtam, hogy nem fordulunk vissza a vízeséstől, mint a többi (normális) túrázó. Mi még egy jó nagy kört mentünk az erdőben, így egy 4 órás körtúra várt még rám.
És itt kap jelentőséget az eső! Mert a Mátra tele van foltos szalamandrával! Aki éjszakai állat egyébként, de közvetlenül eső után előmászik a kövek alól, és mindenhol ott van az erdőben! Az első látott példányról gazda egy tucat fotót készített, azt hitte, hogy ez az egyetlen szalamandra, amivel találkoztunk. De ahogy továbbhaladtunk a bükkerdő turistaútján egyre több és több szalamandra araszolt az út szélén. Vagy az út közepén. Figyelni kellett, nehogy rájuk lépjünk. Mert a szalamandra hiába fekete és élénk sárga pöttyös, ha nem mozog, nehéz észrevenni az avarban. Főleg annak, aki színvak, mint én… És lassan mozog, nem fut el gyorsan, mint a gyíkok.
Lassúságuk miatt többet meg tudtam tanulmányozni:
De csak kicsit szimatoltam őket, nehogy rám kenjék a fejük mirigyeiből a mérgező löttyüket.
Ilyen a szalamandra közelről:
Itt éppen… öhm… kis szalamandrát gyártanak:
Nemcsak sárgák, hanem egész narancsszínűek is lehetnek. Ennek csak a farkát sikerült lefotózni, mert addig szimatoltam, hogy behúzott egy kő alá:
Összesen 119 szalamandrát számoltunk össze utunk során! Igazi különlegesség volt!
Bár egy nagy csapat muflonnak és szarvasnak jobban örültem volna…
Szalamandra számolás közben haladtunk tovább a turistaúton.
A felhős időben az egyik felhő olyan lusta volt, hogy egészen a fákig ereszkedett le, mi pedig pont belesétáltunk. Mintha nem is május, hanem ködös ősz lett volna. Misztikus volt:
Aztán egy nagyon durva fenyőerdőbe értünk, nemcsak sötét volt és félelmetes, de bazi nagy hangyabolyokat láttunk pont az út mellett. Úgy látszik, a hangyák szeretik a tűlevelet építőanyagként felhasználni… akkora bolyok, sőt dombok voltak, hogy simán elnyeltek volna engem is! Nem is készült fénykép, mert nem mehettem a közelükbe, nehogy rám másszanak, megcsípjenek és bekebelezzenek a hangyák!
Ugye milyen durva erdő? :
Siettünk is kifelé a fenyvesből, nem csak a sűrű sötétség és a hangyák miatt, de mindenhol vaddisznószag és patanyom volt, gazdák nem akartak malackákkal találkozni. Ráadásul egy bazi nagy sötét zivatarfelhő kergetett minket. Sehol egy menedék, esőbeálló vagy akár egy vadles, ahol meghúzódhattunk volna.
Már közel jártunk a célhoz, majdnem visszaértünk az autóhoz, de elkapott a zivatar! Dörgött, villámlott, ömlött az eső. Egy nagy fa alatt húztuk meg magunkat, mert esernyőként működött, felfogta az esőt. De egy idő után elnehezültek a levelei, és ugyanúgy áztunk, mint a szabad ég alatt. Futásnak eredtünk, már amennyire sárban és vizes fűben egy tacskó szaladni hajlandó… de muszáj volt futnom, gazdáknak eszük ágában se volt felvenni vagy megvárni!
Nem voltunk messze az autótól, de szarrá áztam, csurom vizes volt a hátam, mire odaértünk. Az alvázam csupa sár lett, a hámom vizes volt és hideg! Elegem volt!
Gyors lábtörlés után be is vágódtunk Boci csatlóssal az autóba, fetrengtünk és tisztálkodtunk, hogy mielőbb megszáradjunk… Úúúútálom az esőt!
Szerencsére másnap már nem esett, igazi túrázós idő lett. Elhagytuk a szállásunkat, de még nem indultunk haza: várt még egy túra Mátrafüred körül!
Ez nem volt olyan hosszú, sem olyan szép erdős túra, de azért sétáltunk egy jót.
Mátrafüredről a Rákóczi-forrás felé indultunk, eső után sok gombát vadászó emberrel találkoztunk. Én nem eszem gombát. Büdös és egészségtelen! Legalább füstölt sajt ízű lenne vagy valami!
Ez itt a Rákóczi-forrás:
Utána rögtön a Rákóczi-kilátó következett, majd egy kis séta után átértünk a Sástóhoz. A tó tele volt kacsákkal, még kiskacsák is úsztak a vízen. Boci vadászpozícióba állt, már érezte a szájában a kacsasültet… De persze a kacsák nem várták meg… Maradt a pózolás:
Később kergetőztünk egy virágos szép réten:
Majd elértük a Kozmári-kilátót is:
Innen már csak egy lépcsősor volt hátra, és visszaértünk Mátrafüredre.
Gazda még a mátrai kirándulásunk elején megígérte Bocinak, hogy majd vadászunk muflont.
Persze egy árva muflont se láttunk, pedig keresztbe-kasul jártuk a Mátrát. Gazdák állítólag egyszer láttak átszaladni az erdőn egy muflonszerűséget, a szagát mi is éreztük Bocival, de nem láttuk, így nem is kergethettük meg.
De az utolsó mátrafüredi túránk utolsó pár méterén láttunk egy tablót az erdő állatairól, rajta volt a muflon is. Így végül Boci csatlósom félig-meddig egy muflon közelébe kerülhetett, gazda betartotta az ígéretet J:
Ennyi volt a négynapos kiruccanásunk a Mátrában. Nagyon szép volt, lejártam a lábacskáim, sok szagmintát gyűjtöttem, Boci barátom pedig kapott egy kis ízelítőt a nyaralásból. Azt mondta, hogy jön velünk máskor is!
Szóval egy hónap, és irány Ausztria!!!
