Grüß Gott!
Túl vagyok az idei második – igen megterhelő és fázós – nyaralásomon. Mert itthon 40 fok volt, és henyélés, a nyaraláson pedig tél és hegymászás…
Ezúttal Ausztriában töltöttünk majdnem egy hetet, és a következő városokat és hegyeket hódítottam meg:
Gmunden a Traunsee partján:
Kicsi város Ausztria közepén. Odafelé utazáskor találtuk meg.
Itt a legjobb a főtéren lévő olasz piac volt. Micsoda szerencse, hogy pont a piac-napra csöppentünk!
Kicsit megmorogtam ugyan a sok kiabáló, gesztikuláló, harsány olaszt, de a sajtos pultoknak nem tudtam ellenállni. Mindenhol finom, érett sajtillat szállt. Boci csatlósom a prosciuttók és kolbászok felé kacsintgatott, de sajnos egyikünk se kapott semmit. Be kellett érnünk a snackbagből – nagyon ritkán – potyogó jutalomfalattal és az otthonról hozott „hamuban sült” sajtos tallérral.
Elsétáltunk a Schloss Ort nevű várhoz is, ami egy fahídon megközelíthető szigeten állt. A fahíd rész nem tetszett annyira, mert leláttam a deszkák között a tóba, és nagyon félelmetes volt. Boci is csak a híd közepén mert araszolni.
Gazdák mindenáron be akartak terelni a tó vizébe, hogy dagonyázzunk kicsit, de nem hagytuk magunkat! Menjenek ők a jéghideg vízbe, ha annyira akarnak! A hattyúkkal is majd akkor barátkozom, ha már a tálamban lesznek sült vagy rántott formában!
Lehetett volna hajókázni és csónakázni is a tavon, de sikerült mindkettőről lebeszélnem a gazdákat, csak sétáltunk egy nagyot a sétányon.
Egy csomó kutyával is találkoztunk, az első három után már meg se ugattuk őket, sőt egész barátságos, kulturált módon viselkedtünk.
A kulturált viselkedést egyébként az autóban is produkáltuk, pedig naaagyon hosszú utat kellett a hátsó ülésen végigülnünk/feküdnünk/aludnunk, mire a célhoz értünk Zell am See-ben.
Zell am See:
Azt nem mondanám, hogy az egy hét alatt töviről-hegyire megismertem a várost, de számos ponton ott hagytam az aláírásomat…!
A sétálóutcákat többször is bejártuk...
... korzóztunk a sétányon,..
... üldögéltünk a szökőkút előtt pékárut falatozva, sétahajókáztunk a tavon,…
…és láttunk mormotát is… igaz, csak plüssből, de ez volt az egyetlen formája a vadállatoknak, amit a nyaralás során láttunk.
A város felett volt a szállásunk egy 350 éves igazi alpesi kis faházban. A miénk volt az egész!
Nekem az tetszett benne a legjobban, hogy mindenhol háziállatok voltak körülötte: két kacsa (csiga-mentesítették a kertet, egyszer meghajtottam őket), pulykák, néhány tyúk (őket is megkergettem egyszer), macskák (őket többször is meghajtottuk Bocival), a legelőn lovak (ők majdnem minket hajtottak meg, csak útjukban állt a villanypásztor) és birkák (bamba feketék, nem mehettünk a közelükbe).
A nappaliban volt egy jó nagy kanapé, azon henyéltünk két hegymászás vagy városlátogatás között Bocival. Vittünk otthonról bújózsákot és játékot is: kényelem, mint otthon!
Házigazdánk Agata néni volt, aki mindennap fellátogatott hozzánk az állatai miatt. Néhányszor elé álltam, és szétugattam, de nem félt tőlem. Igazából csak munkaköri kötelességként ugattam meg, amúgy rendes néni volt. Azért egy pulykát levághatott volna a kedvemért…
A kertünkben egy szalonnasütő hely is volt, amit egyik este ki is próbáltunk.
Söröztünk Bocival (igazából gazda mentateája volt, és eszem ágában sem volt megkóstolni, mikor szalonna és tejföl illata szállt a levegőben!).
Boci pózolt (bármikor eladja magát a legkisebb falatért is).
Bezzeg én! Én inkább megszereztem azt a falatot erőszakkal!
Egy benti vacsorán: Héé gazda, hol a partedlim?!
Schmittenhöhe:
Ez egy nagyon magas hegy volt Zell am See felett, melynek tetejét a szállásunkról is lehetett látni.
Természetesen fel kellett mennünk a tetejére – nem gyalog, felvonóval. Schmittenhöhebahn-nak hívták a libegő lélekvesztőt, ahol sok idegennel zsúfolódtunk össze a felfelé libegéskor, ezért szájkosárban utaztunk. Nem mintha halálfélelmemben bárkit kedvem lett volna kettéharapni, de így illendő.
A Schmittenhöhe tetején nem időztünk sokat, mert kitört belőlünk az ugatás, és gazdák inkább elindultak velünk egy turistaúton lefelé, hogy ne égessük őket annyi normális ember között. Szerintem nem is voltak normálisak… különben nem ugattam volna meg őket.
A hegytetőn találtunk havat is:
A 2000 méteres csúcsról gyalog sétáltunk vissza Zell am See 800 méteres szintjéig mindenféle kanyargós turistautakon.
Közben láttuk a tavat…
… teheneket…
… hegyeket…
… szaladgáltunk a sípályán…
… és még egy pózolós:
Bad Gastein:
Egy kicsit messzebb volt ez a város a szállásunktól, de a kinti hűvös idő miatt mi tacskók egyáltalán nem bántuk, hogy a meleg autóban henyélhetünk egy órát az utazás alatt.
A város legnagyobb látványossága egy vízesés volt, ami a város közepén húzódott.
Milyen hülye faj ez az ember, hogy a vízeséshez építi a házait?! Én tuti kerestem volna egy kevésbé nedves helyet!
Felmentünk a vízesés tetejére, hogy végigjárjuk az onnan induló Wasserfall wanderweget (figyelitek a német szókincsemet?) egészen a zúgó patak megszelídült aljáig (és figyelitek a költői vénámat?!).
A tanösvényen kóstoltunk gyógyvizet…
… pózoltunk a hegyekkel…
… és a vízzel, de eltörpültünk a nagy zuhatag mellett…
… átkeltünk roppant veszélyes hidakon…
A vízeséstől egy hegyi felvonóhoz mentünk (Stubnerkogelbahn), ami kis kabinokból állt, egyedül utaztunk egy kabinban rajta a 2230 méteres Stubnerkogelre. A felvonózás közepe táján kezdtem észrevenni a nem túl bizalomgerjesztő hófoltokat… aztán egyre feljebb értünk… és a hegytetőn már tél volt!
Sokkot kaptunk Bocival, hogy az otthoni 35 fokból először a 10 fokos hidegbe, majd a -1 fokos télbe érkeztünk vissza! Mi már nyári bundára vedlettünk, a csupasz mellkasom nem örült a hónak!
Szerencsére nem is időztünk a hegytetőn sokat, egy kör séta után visszalibegtünk a felvonó középső állomására. Itt is voltak kis hófoltok, de kellemesebb idő volt, vidáman lekutyagoltunk a meredek turistaösvényen vissza Bad Gasteinbe. Azért így is szép túra volt, mert lefelé sem sokkal könnyebb mászni, mint felfelé.
Közben jártunk sípályán…
… átkeltünk legelőkapukon…
… és havas réteken…
… megnéztük alulról is a felvonót…
Alexander-Enzinger weg:
Nem tudom, hogy ki volt a fickó, akiről ezt a szuper turistautat elnevezték, de nem volt egy otthonülős típus, ha egy 2000 méter magasságban kanyargó ösvényt neveztek el róla.
Az utat Kaprun felől értük el, a Maiskogel és a Kitzsteinhorn hegyek között kanyargott végig a hegygerinceken. Az utóbbi hegy 3200 méteres volt, derékig merültünk volna a hóban a tetején, ezért olyan magasra fel sem mentünk. Gazda kitalálta, hogy a Maiskogel felvonóval menjünk fel az 1600 méteres hegyre, onnan kutyagoljunk hóhatárig Alex bácsi útján, majd lazán forduljunk végig, és sétáljunk le a hegyről Kaprunig.
Nagyon kellemesen hangzó terv volt, csak azt felejtette el gazda mondani, hogy a hóhatár 2065 méternél kezdődik, és nekünk odáig fel kellett kutyagolnunk. Aztán onnan le, egészen 800 méterig. Nem annyira kurtalábú tacskóknak való terep, de nagyon jól bírtuk. Sőt igazából jobban, mint a gazdák, mert ők a tájban gyönyörködés címén minden 50 méternél megálltak pihenni, úgy kellett fentebbről nyüszítenem nekik, hogy jöjjenek már!
Rajtunk kívül csak egy-két elvetemült ember kóválygott a hegyen, de sajnos még így sem láttunk – teheneken kívül – semmilyen vadállatot. Pedig nagyon szagoltunk! Csak ezt az egy szál madártollat vadásztuk le útközben.
Az állatokról jut eszembe, a Maiskogelbahn felső állomásán találkoztunk szamarakkal is. Nem tudom, hogy milyen megfontolásból vitték oda fel őket az emberek, és hogyan gondolták, hogy csak úgy szabadon korzóznak a csacsik az emberek között. Engem mindenestre kinézett az egyik szamár prédának.. A felvonózás miatt még szájkosárban voltam, védekezni se tudtam! Csak behúztam a farkam, és tolattam, mert a szamár szaglászott! Szerintem meg is akart enni! Elindult velünk sétálni, és egy ideig követett is, de aztán szerencsére útját állta egy legelőkapu, és így megmenekültem.
Alex bácsi útja egyébként tényleg szép volt, legalábbis gazda azt mondta. Csinált egy rakás fényképet, legalább mi addig kényelmesen szaglászhattunk.
Mutatok néhány nagyon jó alpesi tacskós képet:
A lefelé vezető út a Klammsee nevű tóhoz vezetett:
Közben pózoltam egy tehénitatóval:
A tó vizét egy zsilipen keresztül vezették le egy szurdokba a morajló vízesésen és zubogó habokon keresztül. Az emberek vonzódnak az ilyen vad és félelmetes dolgokhoz: pallóutat építettek a szurdokba! Tiszta bolondok! És mint mindent, ezt is egy hírességről nevezték el, Sigmund Thun-ról. Akárki volt is ő…
A szurdok végét mi is megnéztük:
A teljes Sigmund Thun Klamm-on viszont nem mentünk végig, mert a deszkás-lépcsős ösvény nem tűnt tacskó-barátnak. Helyette a szurdok feletti normális turistaúton sétáltunk tovább, ahol találtunk egy elvarázsolt erdőbe illő erdei pajzsika populációt:
Hallstatt:
Vagyis a só helye (a némettudás, ugye…). Ezt a világökörség (:-)) részének nyilvánított tóparti várost a hazaúton néztük meg. A sóbányába és a hozzá felvezető felvonóba mi kutyusok nem mehettünk be, ezért csak a városban sétáltunk egy kört.
De ez nem akármilyen város volt ám! Nem arra a nevezetességre gondolok, hogy mindenhol kínai turisták voltak, akik engem meglátva egyből a szuszu-szusira gondoltak, bár ők is elég szembetűnőek voltak… A város érdekessége az volt, hogy egy hegyoldalba épült, ezért összevissza zsúfolták az emberek a házaikat (megint díszes példa az emberi hülyeségre). Annyira zsúfolt, hogy az egész városban csak egy keskeny utca volt, ahol elfértek az autók, a többi utca csak sikátor és lépcső összevisszaságából állt, ahol épphogy lehetett gyalogolni.
A sok lépcsőn gazda-lifttel közlekedtem, ezért nem is tudtunk minden zegzugot bejárni, mert nehéz a farom, nem lehet sokáig tartani… legalábbis gazda szerint. Szerintem nagyon szép farom van!
A városban (vagyis felette a már meredek hegyoldalban) láttunk lámát – Boci már vadászpozícióban várta, hogy megtámadhassa, de tanult tacskóként felvilágosítottam, hogy a láma bánt:
Pózoltam kakassal…
… tájat nézve, padon üldögélve csipegettünk péksütit tejjel, aztán már nem csipegettem semmit, mert az ugatásom ellen szájzárat kaptam…
Hallstatt után már csak pisiszüneteket tartottunk, indultunk haza!
Röviden ennyi volt a mi érdekes, fárasztó, néha fagyoskodó osztrák kirándulásunk.
A hó miatt néhány jó helyet kihagytunk, de én nem bántam. Így is naaagyon jól éreztem magam, és szagoltam egy újabb kis darabot a világból!
Bónuszként két csodálatos alkotás:
Ezentúl szólítsatok Herr Jürgennek! Wiederschauen!
