Szilvásváradon jártunk

Nyaralni voltam. Mert én vagyon a főtacskó, és nekem jár a kirándulás!

Az idei nagy közös családi nyaralásunk egy néhány napos tavaszolás volt Szilvásváradon. Utólag gazdi azt mondta, hogy ennyi neki bőven elég a "pihenésből" két tacskó és egy másfél éves gyerek mellett. De ez már az ő gondja. Nem értem, hogy miről beszél...

Igazából nekünk kutyáknak is elég volt a néhány napos üdülés, mert annyira elfáradtunk az idegen helytől, szagoktól, kutyáktól és az állandó csavargástól, hogy még enni is fáradtak voltunk, pedig az nagy szó! Utolsó nap még a kockasajt feltéttel tálalt alutasakost se fogyasztottuk el reggelire. Hazaérve pedig egy egész napot átaludtunk.

De ne rohanjunk a dolgok elébe!

Minden üdülés utazással kezdődik, így autóztunk a gazdiékkal:

Főtacskó Süti úrként az ülésről navigáltam, Boci bambán feküdt az ülés előtt

A szilvásváradi szállásunk az Erika Vendégház volt. Picike, de tiszta és rendes kis házikó saját kerttel, körbekerítve. Rajtunk kívül senki sem volt a telken, nagyon a szomszédban sem, és ez fontos két ugatásra hajlamos kutyánál és egy randalírozó (néha üvöltő) kisgazdinál. 

Érkezésünk második percében Boci rögtön elfoglalta a pelenkázóként kijelölt fotelágyat. Beült a tutiba...

Uzsonnaosztás a hintaágyból: otthoni hamuban sült sajtos rúd

A kisgazdi még kerti játékokat is kapott. A piros kisautó nekem is tetszett, mert a dudájának nagyon jó hangja volt. Mint a nyusszogó gumipulykának...

Nyilván az ágyban aludtunk éjszaka, hol máshol pihenhet egy tacskó... Pihenhettünk volna, ha a kisgazdi nem tömködi az orrunk elé a gumimalacokat...

Ennyit a szállásról. Nem egy hotel, de a saját udvar nagy kincs. Kicsi, ócsó, barátságos és kutyaszerető tulajdonossal.

No de induljunk is kirándulni, ha már ilyen messzire elkocsikáztunk!

Első nap a Fátyol-vízeséshez indultunk, mert az egyrészt kötelező látványosság (még akkor is, ha már jómagam is láttam párszor), másrészt merre megy a gazdi két kutyával és egy babakocsival.

Kisvonattal mentünk fel a Szalajka-völgy tetejéhez, amit Bocika annyira nem élvezett. Sőt lihegve, remegve pánikolt a gazda ölében. Nem ugatott vagy nyüszített, csak csendesen fél-infarktust kapott. A lúzer kisgazdi az egész kisvonatozást végigaludta, jómagam pedig a gazdi lába mellől figyeltem a síneket a padló deszkái között, mert le lehetett látni!!! Micsoda kutyaéletveszélyes jármű!

A vonatozást végül túléltem, és a sétaúton már boldogan szimatoltam körbe mindent. Szabadon, póráz nélkül közlekedtem, jól nevelt kutyaként nem ugattam szét senkit, figyeltem a gazdikat, nem szaladgáltam összevissza.

Szabadon, boldogan, szimatolva...

... na egye fene, egy kis sajtos rúdért megálltam pózolni a gazdinak.

A jó öreg Fátyol-vízesésnél. Nyilván megint sajtos rúdra várva...

(A kisgazdi kitakarta a fél vízesést, de ennél jobb képet senki ne várjon hármunkról plusz a vízesésről...)

Végigjártuk a szabadtéri erdészeti múzeumot is. A kisgazdival együtt nagyon élveztük:

Gazdi szerint faaprító gép. Szerintem felbecsülhetetlen szagforrás.

Hiába volt mindenhová kiírva és kirajzolva, hogy ne mássz fel rá. Bocinak nem lehetett beszélni. Csakazértis végigszagolta a rönköt, amit a műökör húzott.

Komoly vadnyúl lehet, aki ekkora kéglit csinál az üregéből...

A Szalajka-völgyön visszasétálva a településig még sok érdekeset láttunk: kerítés mögött őzikéket (gazdi szerint szarvas, tök mindegy, pörköltként nincs különbség...), másik vízesést, halneveldét. Ettünk pisztrángot is, bár nekem csak a bőre jutott, mert a gazda sajnálta tőlem a csillagászati áron vett halhúst. A kisgazdi azért ellátott néhány falattal...

A szállásunkig kutyagoltunk, és nagyon elfáradtam a végére a sok élménytől.

Pedig ha tudtam volna, hogy másnap mi vár rám, kétszer olyan mélyen alszom, hogy legyen energiám...

Mert másnap Lillafüredre mentünk: először egy órát döcögtünk keresztül a szerpentines Bükkön, aztán a diósgyőri vár érintésével felszálltunk megint egy kisvasútra. Hosszú zötykölődés után Lillafüreden kötöttünk ki, majd ugyanígy hazafelé is.

Nem mentünk be a várba, a kutya+babakocsi kombó nem ilyen helyre való. Csak dobtunk neki egy pacsit. Természetesen lemaradtam a képről, mert ingyen nem fotózkodom, csak falatért.

Még mielőtt bárki felháborodna, hogy mit keres a kutya a vonatülésen: egyrészt felnőtt ember árú jeggyel utaztam, tehát oda ültem, ahová csak akartam. Másrészt olyan kényelmetlen volt a deszkák közötti réseknél a pad, hogy inkább a földön foglaltam helyet...

Gazdi mondta, hogy indulás előtt ellenőrizzem a guminyomást.... Szerintem hülyének néz...

Nem is a Boci lenne, ha nem állna le pózolni a mozdony előtt...

... és a sínek között. Gazdi szerint olyan kövér, hogy majdnem beszorult a keskeny nyomtávú sínek közé... Ha-ha...

Kukucs. Ott vagyunk már?! És különben is, a gazdi AZONNAL szálljon vissza!

Lillafüreden sétáltunk néhány órát a vonatozás közben. Elgyalogoltunk a csónakázó tó végéig a parton húzódó széles ösvényen, mert itt a kisgazdi szekerét is lehetett tolni, mi tacskók pedig élveztük az erdő-szagot. 

Néhol azért elég közel kerültünk a vízhez...

Átsétáltunk mindannyian a tóvégi átjárón, ahol egy patak táplálja a tavat. Gazdák nosztalgiáztak, hogy ők itt egyszer mezítláb gázoltak át a patakon, mert éppen áradt, és még nem volt ekkora "híd" betonozva. Hű, a hősök... én bármilyen patakba belegázolok bokáig...

A tóparti séta után megnéztük a hotel-kastély alatti függőkertet, amit múlt évben nagyon szépen felújítottak. Gazdi nem győzött gyönyörködni benne, hogy milyen szép lett. Ingyenesen, szabadon látogatható, és nem láttunk kutyát tiltó táblát sem. Azért pórázon sétáltunk, mégse kellene lepisilni a szép bokrokat...

Gazdi szerint szép tulipánok. Pont leszartam, a sarkon kutyapisi szagot éreztem!

Sövénylabirintusban: kisgazdi kavicsokkal játszott, gazdi fényképezett, mi pedig a másik gazdival csak fáradtan lepihentünk egy padnál.

Visszafelé a kisvasúton nemcsak a Boci aludt el, de még a kisgazdi is kidőlt. Jómagam is végigaludtam a Szilvásváradra visszavezető szerpentines kocsikázást.

Mondanom sem kell, hogy a szállásunkon sem kellett altatni.

Utolsó napunkon csak Eger belvárosában sétáltunk egy-két órát hazafelé menet.

Szép idő volt, sokan voltak, jót sétáltunk. A Dobó téren leültünk Lipóti pékségből vett eleséget csipegetni.

Lehet találgatni, hogy ki volt a legéhesebb...

Mint már írtam, ennél jobb csoportképeket ne várjon senki. Épp csak belefértünk a Dobó István szobros képbe.

Amúgy Boci húzta éppen a rövidebbet, őt vezette a kisgazdi...

Dobó István egyébként egy régen élt embergazdi volt, és úgy védte az egri várat, mint én a házat: szívvel-lélekkel, mindenkit elkergetve...

Szóval azt hiszem lassan nekem is lehetne szobrot állítani. Vagy legalább egy alapítványt létrehozni számomra. Adományozhatna mindenki kockasajtot. Nekem...

Ezen az alapítványos ötleten még dolgoznom kell. De előbb kialszom magam, mert ez a néhány napos csavargás teljesen kikészített. És még egy "welcome home" cupák is vár a teraszon, amit ma muszáj feldolgoznom! 

Micsoda zaklatott, túlhajszolt élet az enyém...

Azért máskor is megyek nyaralni. Valakinek vigyázni kell a gazdákra!