A cím nagyon rejtélyes… nem is borzolom tovább a kedélyeket vele: Vérteskozma egy helyes kis zsákfalu a Vértesben, ahová kirándulni mentem a hétvégén gazdákkal és Bocival, hű csatlósommal. Norman pedig egy tinédzser francia bulldog.
Most már sokkal többet tudtok!
De menjünk szép sorjában!
Már a Vérteskozmára vezető út is nagyon izgalmas volt. Mert nem a szokásos gazda vezetett, hanem a másik gazda, az anyósülésen ülő gazda pedig majrézott miatta. Az ő félésétől én is féltem, de legalábbis nyugtalan voltam, nem is aludtam odaúton. Sőt még a majrézó gazda ölébe is átkéredzkedtem a hátsó ülésről, hogy ne féljen már annyira.
De szerencsésen megérkeztünk a kis faluba, és az autóból kiszállva már felszabadultan ugattuk Bocival a világot.
A turistaút elég unalmasan kezdődött, de lassan beértünk az erdőbe, bazi magas fák közé. Aljnövényzet se volt, csak avar, olyan nagyon sok volt a fa. Viszont volt egy csomó vaddisznó szag és túrásnyom. Tanítottam Bocit, hogyan kell módszeresen körbeszagolni a nyomokat és három lábon lepisilni az erre érdemes helyeket.
Gazdák találtak egy kidőlt, lyukas fatörzset, ezen muszáj volt nekem és Bocinak többször is átbújni, mert az olyan cukiiii! De hiába bújtunk volna át akárhányszor, gazda olyan béna, hogy nem tudott egy normális fényképet csinálni rólunk. Csak ilyen kis nyomit:
Így gyalogolok az ösvényen én, az erdei tacskó!
Nincs kirándulás egy kis falatozás nélkül. Bezzeg ilyenkor nagyon szépen le tudunk ülni!
Találtunk egy taplóval teli kidőlt fát is. Szerintem semmi izgi nem volt benne. Még egy valamire való szagnyom se volt rajta. De valamiért gazdának nagyon tetszett, és pózolnunk kellett előtte. Hát nem tom. Ennél még az erdei béka is érdekesebb volt…
Már közeledtünk utunk feléhez, a várgesztesi várhoz, mikor hangokat hallottunk mögöttünk. Egy család jött az ösvényen, felverve hangos beszédükkel az egész erdőt. Amúgy nem is lettek volna izgalmasak, mindig találkozunk másokkal az erdőben. De ők különlegesek voltak, mert jött velük Norman. A maga 9 kiló tömör-gyönyör fehér-barna bulldog testével. És még rám mondják a gazdáim, hogy mortadella vagyok! Ha!
Boci félt Normantól, bár ő nagyjából még minden kutyától fél, rajtam kívül. Én egész jól elballagtam mellette, de azért figyeltem rá, mert ezeknél a bulldog-féléknél sose lehet tudni, hogy morog vagy csak fújtat lélegzés közben.
Nem tudom, hogy a gazdái hogyan képzelték ezt az erdei sétát, de szerintem Norman genetikai okok miatt gyárilag nem alkalmas túrázásra. Neki egy kis séta a parkban vagy két kör a kertben bőven elég lenne. Szegény Norman nem is bírta túl jól a tempót. De a gazdái készültek: cipeltek magukkal egy nagy fonott kosarat, néha beletették Normant, és vitték a 9 kilós seggét.
Ezt nevezem, így aztán lehet sétálni. Nem azért, de néha nekem is jól esne egy kis kosárban szállítás. De az én gazdáim sose hoznak kosarat! Nekem muszáj kutyagolnom! Pedig nekem sincsenek hosszabb lábaim, mint egy francia bulldognak!
Normannal egy darabig együtt róttuk a turistautat, de az ő gazdái gyorsabban mentek, végül elhúztak mellőlünk. Mi inkább lassabban sétáltunk, Boci barátom még nem elég nagy a gyors sétához, és úgy különben se lehet annyit szimatolni. Mi gazdákkal inkább élveztük az erdőt, nem siettünk sehová.
De folytassuk a túrát! A gesztesi várba nem mentünk fel, mert az nekünk, tacskóknak nem lett volna túl izgalmas. Sőt lehet, hogy minket kutyusokat be se engedtek volna. Amúgy is már esteledett, és még hosszú volt az út Vérteskozmáig. Már majdnem ránk sötétedett, mire visszaértünk. Három óra kutyagolás után már csak arra volt erőnk Bocival, hogy eldőljünk az autó hátsó ülésén és aludjunk hazáig.
Befejezésként egy kép rólam, és hű csatlósomról, ahogy elhúzunk a lemenő nap utolsó sugaraiban fürödve…
No comments:
Post a Comment