A világ egy tacskó szemszögéből: Kőszegi-hegység! Vigyázat, jövünk!!!

Jöttünk, láttunk, ugattunk, kapartunk, jelöltünk, állatokat kergettünk, és még többet ugattunk.

Kb. ennyivel lehetne összefoglalni a négy napos kirándulásunkat a Kőszegi-hegységben, trendi nevén az Irottkő Naturparkban.

Először bemutatom a szállásunkat!

Nagyon jó kis vendégházat talált a gazdim a Kőszegi-hegység lábánál Velem faluban. Kakukk-ház volt a neve, és igazi rönkház volt,. Egy nem túl nagy, de izgalmas szagokkal és bokrokkal teli, körbekerített kert is tartozott hozzá. A kutyusokat szívesen látták kevés felár ellenében, üdülőövezet lévén még az ugatásunk se zavart senkit (remélhetőleg…). A turistautak a háztól indultak, még autózni sem kellett. A házikó csak a miénk volt, így kedvünkre csatangolhattunk bárhol a kerítésen belül.

A boroka-villa.hu oldalon meg lehet nézni a Velemben található vendégházakat, ezek egyike a Kakukk-ház. A neve alapján Boci nagyon belelkesült, mert azt hitte, hogy itt sült kakukk lesz vacsorára, de legalábbis lehet kakukkra vadászni. Szegény csalódott, mert egy szovjetúniós kakukkos óra testesítette meg az egyetlen ház körüli kakukkot. Részemről letojtam mindennemű kakukkot, a megfelelő komforthoz szükséges dolgokra fókuszáltam: meleg és puha ágy; hűtő a kajának; pattogó tűz a cserépkályhában (mert hideg volt, fűteni kellett).

Így nézett ki a házikó kívül és belül:

Házikónk kívülről a kerttel

Boci keresi a kakukkot a kertben

Számomra értelmezhetetlen volt, hogy a teraszban volt egy fa. Természetesen nem jelöltem meg, de alaposan körbeszimatoltam. Ezt a képet azért is szeretem, mert szép soványnak látszom rajta.

A ház egyik legfontosabb része: a konyha!

A ház másik legfontosabb része: az ágy! Boci-dísszel.

Velem egyébként helyes kis településnek bizonyult, bár túl sok érdekessége nem volt: a falu összes idegenforgalmi egysége két kocsma és egy kis bolt volt. De nekünk úgyis az erdő volt a lényeg, és abból volt bőven.

Első napi túránk négy órásra sikerült: Bozsok településhez indultunk el egy turistaúton, útközben a korábbi esős-párás napok miatt nagyon sok gombát láttunk. Nem különösebben érdekeltek a gombák, de gazda kedvéért néhánnyal fényképezkedtünk is:

Bocika szegény elég egyszerű lélek, a gombával való fényképezkedés neki azt jelenti, hogy beáll a gomba elé...

Bezzeg én nagyon okos vagyok: tudom, hogyan kell pózolni... megfelelő jutalomfalatért természetesen...

Bozsokon tettünk egy kört a Sibrik-kastély angolparkjában. Nem kell nagy dolgokra gondolni, a kastélyt igazából egy zömök kis erődítmény testesítette meg, melyben hotel üzemelt. De a parkja szabadon látogatható volt: nem igazi angolpark, inkább olyan elvadult angolpark volt. Azért voltak szépen gondozott részei is:

Ezen a képen éppen nem látszunk....

... mert elbújtunk a bokor alá!

Ez a kastélyhotel bejárata. Aki nem tudná, itt forgatták a Kőszínvű ember fiai film néhány jelenetét is!

Falatkunyerálás egy parkbeli fánál

Kell a tüzifa az otthoni cserépkályhába. Segítünk gazdának kidönteni.

A parkban, sőt az erdőben is voltak szelídgesztenye fák. Gazdák szedtek is néhány termést.

Tudtátok, hogy a szelídgesztenye a mediterrán vidékeken honos, és a mi országunkban csak errefelé és Zala megyében él meg? Én most már tudom! Bár nem különösebben érdekel, mert a gesztenye büdös. Én ugyan meg nem eszem!

A kastély bejáratánál valamilyen látogatóközpont félét építettek éppen, már majdnem elkészült, jövőre biztosan kinyit majd. Nagyon szép kis porta lett:

A Sibrik-kastély körbejárása után Bozsokon keresztül egészen a falu szélén lévő országhatárig kellett mennünk, hogy újra az erdőben folytassuk az utunkat. Visszaúton a fő látványosság a Kalapos-kő volt. Ami nem is egy darab szikla, hanem egy nagy kupac elszórt szikla. Kicsit hasonlított a jól ismert velencei ingókövekre, csak ezek réteges palából voltak.

Természetesen pózolnunk kellett velük:

A Kalapos-kövek után forrást is találtunk. Fütyüri-forrást :-) :

Második nap egy 4,5 órás csúcshódító túra várt ránk: felmásztunk Velemből az Irottkő tetejére. Kicsit szemerkélő időben indultunk, ami kitartott az egész túra alatt. Engem nem különösebben zavart, az esetleges megfázás ellen gyógy-kockasajt és gyógy-májkrém kúrában részesítettem magam.

A Hosszú-völgyön keresztül másztunk fel a hegység legmagasabb pontjára. A völgy alján csordogáló patak mellett haladva szép erdő vett körül minket:

Maga a kilátó nem volt nagy élmény, legalábbis nekünk tacsiknak nem: ölben vittek fel a gazdák a félelmetes csigalépcsőn a kilátó tetejére, ahonnan nem láttunk semmit, és amúgy is tériszonyom volt. De gazdák se láttak állítólag sokat a tájból, mert párás-esős volt a levegő. Viszont a kilátó alján egy újépítésű esőbeállóban jót ebédeltünk a már említett sajt és májkrém kombóból.

Azért nem látszunk a képen, mert beálltunk a kilátó ajtajába, hogy ne essen ránk a szitáló eső. Ha gazdáknak annyi eszük van, hogy eláznak, hát tegyék!

Visszafelé a Vasfüggöny-turistaúton haladtunk egy darabig. Személy szerint se vasat, se függönyt nem láttam, csak 7 szalamandrát és egy rakás gombát. Elértük a híresnek nevezett Hörmann-forrást, de nagy csalódás volt: kiírták rá nagy piros betűkkel, hogy nem ivóvíz! Milyen forrás az, amelyikből nem lehet inni?! Még jó, hogy volt a kutyakulacsunkban elég víz!

Kicsit arrébb egy nagyon szép fenyvesen haladtunk keresztül, a borongós időben szinte félelmetes volt:

A csuklyás gazdás thriller hangulatot a jobb szélen szimatoló Boci enyhíti csak.

A fenyvestől már csak egy tacskóugrásnyira volt a Szent Vid kápolna, ahová nagyon be akartam menni, még nyüszítettem is az ajtó előtt. Már egy kicsit elegem volt ugyanis az esőből és hidegből. De nem mehettem be, mert az nem kutyáknak való állítólag…

Bár nem látszik a képen, de tényleg ott toporogtam az ajtóban!

A kápolnától néhány kanyargós ösvény után végre visszaértünk Velembe, ahol időztünk kicsit az út melletti patak parkjában, és pózoltunk újépítésű bronzkori és vaskori kiállított házakkal. Nem tudom, hogy ezek miért voltak ott, én azért becsülettel körbeszaglásztam őket.

Patakparton, fáradtan

A bronkori háznál: én okosan a tető alá húzódtam, együgyű Boci pedig leült a vizes fűre... mondtam én, hogy nem túl okos...

Harmadik napi túránkon már jobb időnk volt, borús volt az ég, és csak 10 fok volt, de legalább nem esett. Igazából nagyon jó kirándulóidő volt, gond nélkül végigkutyagoltuk a 6 órás túránkat. Boci még ettől sem fáradt el, pedig annyit szaladgált és vadászott az erdőkben, hogy legalább kétszer annyit ment, mint a gazdák.

Velemből szép erdős és eléggé emelkedős turistaúton haladtunk egészen a Vörös-keresztig, ami – mint neve is mutatja – egy nagy vörös kereszt. Mellette egy új menedékház és információs táblák helyi olimpikonokról. Nem tudom, hogy mi a bánatot kerestek az olimpikonok az erdő közepén, de amíg gazdák olvastak, volt időm mindent körbeszimatolni és megjelölni.

Még a Vörös-kereszt előtt találtunk rá a Borha-forrásra. Neve hajaz a bolhára, ezért nem nagyon tetszett nekem...

A Vörös-keresztes menedékház

Gazdával a keresztnél

A kereszttől az Óház-tető kilátójához kellemesen lejtős ösvény vezetett egy furcsa kis cserjésben. Valahogy a bokros rész nem illett a nagy erdők közé, de túltettem magam rajta. Ez a kilátó is félelmetes lépcsőzéssel kezdődött, a tetején pedig pózolnunk kellett. Majd’ összepiszkítottam a bundám, úgy féltem, hogy kiesek a kőkorláton!

Mit meg nem teszünk a gazdákért!

Túléltük a kilátót! Juhééé!

Miután gazdák kigyönyörködték magukat a kilátásban, a kilátó alján megkaptam a nekem járó pilótakeksz adagomat, és folytattuk is az utunkat.

Tettünk egy rövid – de annál fárasztóbb, emelkedőben gazdag – kitérőt a Hétforrás felé, ami igazából Hétvezér-forrás, de a lényegen nem változtatott: hét lyukból folyt ki a forrásvíz, ami aztán egy cuki kis medencében összegyűlt. Tetszett, jól nézett ki.

Boci itt éppen azon agyal, hogy melyik forrásból igyon.

Gyere Boci, jelöljük körbe a medencét!

A következő látványosság jóval arrébb a Stájerházak nevű mini-skanzen volt, illetve a mellette álló erdei iskola:

Innen egy csúnya emelkedőn kanyarodtunk vissza a tegnap már meglátogatott Hörrmann-forráshoz, majd az ismert ösvényen haladva a Szent Vid kápolna érintésével visszaértünk a szállásra.

Mondanom sem kell, hogy minden túra után fáradtan nyúltunk el Bocival a bújózsákainkon a házikónkban. Volt, hogy még a vacsorát is kihagytuk, annyira lemerültek az elemeink.

Tacskóenergia szint: 20%

Tacskóenergia szint: 0%

Aludtunk minden éjszaka egy hang nélkül. Reggelente viszont dupla adag kaját követeltünk, és mindig 3 tálka meleg tejet lefetyeltem be, hogy jusson bőven energia a napi megpróbáltatásokhoz.

A kirándulásunk utolsó napján már nem mentünk az erdőbe, igazából már úgyis majdnem minden valamirevaló turistautat bejártunk a környéken. Gazda még az osztrák Rechnitz-be akart volna átmenni valamilyen tóhoz, és Lockenhausban egy vár is várt volna ránk.

De inkább Kőszeget és a belvárosában tartott szüreti vásárt és fúvószenekar találkozót választottuk búcsúprogramnak.

Kőszeg szíve nagyon szép hely, még utcákat is lezártak a forgalom elől a vásár miatt, így nagyon hangulatos sétát tehettünk. Korzóztunk a standok között, hallgattunk fúvosokat - kis idő múlva már nem is zavart a nagy hangjuk. Amúgy is a gazdákra figyeltem, próbáltam a nyomukban menni, nehogy valaki rám taposson. Sok barátságos tacskórajongóval is találkoztunk, de hagytam Bocit érvényesülni: simogassák csak őt, úgyis ő a különleges a színe és a felemás szeme miatt.