Kutyajárvány

Kutyaéletemben először megbetegedtem – állítólag hányás-hasmenéses kutyajárvány van, és én elkaptam. Ha kicsit túldramatizálom, ami színészi tehetségemnél fogva nem is esik nehezemre, akkor azt is mondhatom, hogy majdnem feldobtam a kutyatappancsot!

Szombat délután még vidáman sétáltam Boci csatlósommal, Mylo haverral és egy rakás gazdával a gyúrói határban. Havas volt ugyan az út, de a fagyott kérges hó tetején nem süllyedtem el, lábfázás nélkül tudtam kutyagolni. Nagyon jó hosszú séta volt, még őzet is láttunk… láttam volna, ha nem lennék földszintes és bamba…

Aztán estefelé hazaértünk a sétából, szokás szerint begubóztam magam a plédek és bújózsákok közé, és alukáltam egyet. De egy idő után gazdák észrevették, hogy nem vagyok jól. Levegővételnél csak nyöszörögtem, takaró nélkül remegtem, és abszolút lekváros Süti voltam. Pudingos-leváros Süti.

Néha annyira elhagytam magam, hogy csak mozdulatlanul és nyitott szemmel feküdtem, mikor gazdák ellenőrzésként megsimogattak. Párszor a frászt hoztam rájuk, hogy már nem is élek. Sanyarú állapotomnak köszönhetően az éjszakát gazdák ágyában töltöttem, de ettől se lettem jobban.

Mivel magamtól nem akartam gyógyulni, reggel gazdák beraktak az autóba, irány az állatorvos! Jött Boci csatlósom is, mert ha fertőző vagyok, akkor biztos benne is lappang a kutyabaci.

Az állatorvos rám mindig jótékony hatással bír: még csak a váróteremben voltunk, de teljesen feléledve, betegséget feledve ugattam szét az egész rendelőt. Hű csatlósom egy oktávval magasabban kontrázott… Ugatásommal elnyertem a méltó jutalmat: szájkosarat kaptam. Hangtompítónak.

Az éppen műszakban lévő dokinővel eddig nem találkoztam, de rögtön azzal kezdte, hogy szerinte egy kicsit kövér vagyok! Hát rögtön nem volt szimpatikus! Mondtam is gazdának, hogy ez egy kuruzsló, ne hallgasson rá! Nem is vagyok kövér!

Lemértek a mérlegen: 10,3 kiló vagyok. Szerintem teljesen normális. Sőt a karácsonyi 11 kilómhoz képest egész jó. Karcsú vagyok, csak nagyon izmos. Hasizom. És úszógumi-izom. És nagyon széles a mellkasom, csupa csont és bőr! Még hogy én kövér! Felháborító!

Szóval a doki megvizsgált, bedugott egy rudat a seggembe, és megállapította, hogy nem vagyok lázas. Utálom, ha a seggemben turkálnak! Megnyomogatta a hasam, és megállapította, hogy fáj a gyomrom. Hát ezt nyomogatás nélkül is elugattam volna neki, de szájkosárban csak morogni tudtam. Morogtam is! Megállás nélkül! Nem is tudott a sztetoszpókos cuccával meghallgatni, mert a morgásomtól úgyse hallott volna semmit.

A végén kaptam két szurit: egyet a hasfájásomra, egyet pedig antibiotikum-valamivel, amitől nem uralkodik el rajtam a hányás-hasmenés járvány.

Attól egy kicsit szimpatikusabb lett, hogy legalább nem ítélt diétára, sőt azt mondta, hogy igyak tejet! A tej az jó! Főleg langyosan, egy kis sajttal kísérve!

Kb. ennyi volt a vizsgálat. Boci megúszta, hozzá nem nyúlt senki. Csak nézegették, hogy milyen szép és különleges. Már a puttonyom tele van vele, hogy az embereknél mindig csak a Boci van a középpontban. Mert egyedi és szuper-cuki. Engem pedig le se szarnak! Aszem majd foglalkoznak velem is, ha valakit jól megharapok!

Szóval az állatorvos-látogatás teljes gyógyulást hozott. Otthon betoltam egy pofa tejet és egy alutasakos kaját. Szó se volt étvágytalanságról! A nap nagy részét azért még henyéléssel töltöttem, de este már teljes erőbedobással húztuk a csomót Bocival, és lufival is játszottam: két lufit is kinyírtam.

Az éjszakát megint gazdák ágyában töltöttük, de most már nem voltam lekváros Süti, aki még megfordulni se bír. Rendesen forgolódtam és kecmeregtem, mindenkit kitúrtam. Boci pedig kétszer kikéredzkedett pisilni, úgyhogy gazdák nem aludtak sokat miattunk…

Tehát megmenekültem! Nem gyűrt le a gyilkos kór, és a világ tovább foroghat a Süti-központ körül!